Vannak hűbelebalázsok, akik fogják a fekete retket, megsózzák, azt' megeszik. Hát mit tudnak ők... Aki tudja: Kécza Sanyi!
Kécza Sándor
Fekete retkeket enni kell, mert jó. Fekete retket enni kell, mert tele van vitaminnal, hasznos ásványi anyagokkal, rostokkal. Fekete retket enni kell, mert segíti az emésztést, a gyomor működést. Fekete retket enni kell, mert fényesebbé teszi a hajat, mondta … na, ilyen marhaságot anyám soha nem mondott, annál ő józanabb gondolkodású asszony volt, de jól szokott mutatni az ilyenfajta írások elején a népi bölcsesség.
Tehát szeretem én azt a retket, az a summázata az iménti bevezetőnek. Venni kell hát … de hol? Zöldségesnél? Ugyan kérem … kevesen viszik, keveset rendelni meg nem lehet, csak rárohad az emberre, így hangzott a magyarázat, mikor felróttam hiányát a kedvencnek a pultnál, fizetés közben. Másutt kell hát keresnem …Adódott is rögvest a megoldás, a multi! Sőt, az intermulti! És valóban, mikor betértem az egyikbe, lám, ott mosolygott rám … eh, badarságot írok, tehát feketéllett rám a zöldséges pult egyik zugában. Fő helyre nem kerülhetett, hisz ő csak egy megtűrt, vidéki rokon, az árával sem versenyezhetett az import paprikákkal, paradicsomokkal, a 240 forinttal nem vehette föl a versenyt az aranyárban mért egyéb zöldségekkel. Szemügyre vettem hát a kínálatot, bizony, nem voltak frissek azok a fekete gömböcök. Élemedett korukra a héj ráncosságából következtettem, ráncosak voltak, mint a sokat megért nénék orcája. „Csak akad közöttük nekem való!” – túrtam bele a halomba. Akadt, sőt rögtön kettő is akadt! Két, jó férfiökölnyi darab került elő a mélyből. „Ti lesztek azok, akik étkemül szolgáltok majdan!” - öntöttem beléjük a reményt.
Tértem így haza a zsákmánnyal, hogy azon nyomban neki is lássak az elkészítéséknek. Mert kérem, nekem a fekete retket el kellett készítenem, hogy másnap a gyönyörök kertjébe juttassanak, mikor fogyasztom a vacsorámhoz. Nem feledtem a tanácsot, ami kimondja: „A retek reggel méreg, délben vétek, este étek!” De nem csak úgy magában, mert kell mellé felvágott és kenyér, és önmagában sem állna meg a helyét, csak úgy felvágva … nem, kellesz ehhez más is! Sózzam meg? … úgy túl parlagias, hétköznapi. De mivel bolondítsam meg? – vettem szemügyre a spejz ajánlatát. És találtam valamit … sőt, több valamit is! Póréhagyma zöldje …kicsit fonnyadt, de majd csak összebarátkozik a retekkel! Fokhagyma gerezd, az mindenre jó nálam, miért éppen erre ne lenne jó? Alakul, alakulgat … És akkor felcsillant a szemem! Megvan! Megtaláltam! Megtaláltam a savanyús vödröcske személyében! „Vecsési vágott savanyúság” – hirdette a címke, de erre csak legyintettem. „Leszel te olyan savanyúság, de olyan, hogy na!” – bíztattam. Mert bizony nem volt üres a műanyag kübli! Volt abban még némi káposzta, pár szelet savanyú uborka, akadt benne két fefferóni is. - amik egy másik vödörből költöztek ide – de ami a lényeg, volt benne lé! Fűszeres lé! Ez az, ami igazán kellett nekem! Ragadtam is el polcról, vittem is ki a konyhába, nyitottam is fel rögvest és csuktam is vissza azonnal. Mert az odőr bizony nem volt való egy tisztességes polgári lak konyhájába. Megszállt a kétség … mi lesz, ha ebbe beleaprítom a retkemet? Ízbomba? Bűzbomba? Nagy valószínűséggel mindkettő. Gyorsan eloszlattam kétségeimet, s hozzá láttam a retek pucolásához. A legélesebb késsel hámoztam meg, hogy minél kevesebb menjen veszendőbe az értékes belbecsből, majd óvatosan felszeleteltem, nem túl vékonyra, nem túl vastagra, hogy kellőképpen átjárja majdan a lé a retkemet. Óvatosan felnyitottam a vödröcskét, - már nem is tűnt olyan rettenetesnek az illat, miután az imént már szellőzött pár pillanatot a zagy, meg a retek is hozzátette a maga szagát a konyha légteréhez – és elkezdtem belehalmozni a szeleteket. Néha megálltam – részint, hogy megtöröljem könnyező szememet, részint, hogy villával segítsek a szeletek közé némi káposztát és uborkát – és lassan feltöltődött a vödröcske. A végét már úgy kellett beletuszkolni, de így is kimaradt, két szelet. „Hamm, bekaplak!” – mondtam, és bekaptam. És többet már nem is tudtam mondani! Mert olyan erős volt, de olyan …olyan, hogy rögtön kihozta belőlem a rég elfeledett náthám minden kellemetlen hozadékát! Nyúltam is rögvest a zsebkendőmért, töröltem meg elsőnek a szemem, majd trombitáltam egyet ormányommal. Kijött belőlem minden. „Úristen az ég aljában, mi lesz ebből holnapra?” – merült fel bennem, miközben rápattintottam a fedelet az edényre. A spájzba mentettem ki, a polcon még megfordítottam, hadd érjen össze holnapra, úgy lesz az igazi!
A másnap nekem hajnalban kezdődött, álmoskásan pakoltam be a szükséges holmikat a táskámba, szemüveget és hozzá a könyvet, telefont és töltőt, ásványvizet és ennivalót - na, itt kicsit megálltam. Mi lesz a retkem méltó ellenfele? Hosszas hezitálás után a csomagolt disznósajthoz nyúltam, vívjatok meg ti, ha eljön az idő! Még begyömöszöltem a vödröcskét és útnak indultam.
Bent eltelt a napom, ahogy szokott, sok bosszúsággal, kevés örömmel és annál több üresjárattal, valamint egy kevés kőrözöttel déltájban, amihez szolid lilahagymát fogyasztottam, csak úgy, megszokásból. Vártam az estét. És az este eljött, a hét óra személyében. A kuttyot megetettem már, következzek hát én! Megterítettem, szépen kiraktam az eszközöket a kis asztalkendőre, ott volt már a disznósajt, szeletelt kenyér, és jött a vödröcske, immáron a talpára állítva. Meglehetősen zavarosnak tűnt a tartalma, még az is felvetődött bennem úristen, csak nem oldja a műanyagot? Talán azt mégsem …és felnyitottam.
Abban a pillanatban megszűnt a világ körülöttem! Néma csend övezett. Kutyám, aki eddig a félig nyitott ajtóban leste, hogy jut-e neki valami jutalom falat, szűkölve hátrált ki bódémból, s húzódott távolba, amíg lánca engedte; a poloskák, amik oly’ vidáman korzóztak az ablakon, az összes lábukat összekapva zuhantak a mélybe, a lámpa is hunyorintott egyet, a tévé képernyőjén is azonmód megjelent az ikon, nincs kapcsolat; és mintha takarítógép zihálása is leállt volna egy pillanatra a műhelyben … még az utcán a kilencven éves mamáját sétáltató ismerős úr is megtántorodott volna, majd állt eléje életét adójának, hogy megvédje attól a rettenettől, ami a bódémból kiáradtt. Érezték már a kitörő vulkán bűzét? Szagoltak már erjesztetthalas hordót vietnámi piacon? Vettek le már tíznapos hordás után gumicsizmát a lábukról? Ébredtek százfős körletben a laktanyában, kétnapos menetgyakorlat után? Fogyasztottak netán száznapos tojást? Úgy-e, hogy nem … én viszont igen, abban a pillanatban. Irgalom atyja, ne hagyj el, mindezt én, és egyedül?
Kérdések kavarogtak a fejemben, és kavargott gyomrom, ott, alant. De felmerült bennem a családi hitvallás: nálunk ételt csak a főzőjével együtt dobunk ki! Tehát ennem kell! És ettem! Emeltem a villát ajkamhoz, rajta a retek szeletekkel és az egyebekkel …és, most kövezzenek meg, rögvest, ízlett! Sőt! Finomnak találtam! Az íz rácáfolt az illatra, mert már azzá nemesült a számban érzett finomság okán. Ettem és ettem, a disznósajt már csak kísérőnek tűnt a pácolt retkem mellé, jó belaktam mindkettőből, úgy igaz. Jó vacsorám volt!
És az utózönge? Hát istenem, volt az is …